Nem lett készen a motorom. Ez különösen azért bosszantó, mert a héten volt időm bőven délutánonként a Dunára látogatni. Ki kellett választanom egy olyan helyet, amit evezve is bevállalhatok. Végiggondolva az ismert szakaszokat egyetlen ilyen terület jöhetett szóba. Amikor nekivágtam, még nem tudtam, hogy milyen türelem-játékba kezdek.

Az októberi holdtölte körüli sikeres néhány alkalom egy kissé kielégültté és elbizakodottá tett. Azt gondoltam, hogy a sokat adó motoros mobilitás hiánya ellenére is elég lesz egy jó helyet kiválasztanom és meg lesz az eredménye. A hozzám közel eső dél-budai szakaszon kétszer is próbálkoztam mellcsizmában, de betli lett a vége. Így tettem le a voksom az evezős csónakos verzió mellett.

A kiválasztott hely remek lehetőségekkel kecsegtetett. A parttól 25-50 méterre elterülő kisebb focipályányi teknő egy párhuzam kövezés végén alakult ki. 3-4 méteres mélységet rejt még így a csúcs közeli alacsony víznél is. Minden van, amit egy pergető süllőző kívánhat: kavargó vágó-sodrás, kőrézsű, lassan áramló kagylós törésvonal, álló mélyvíz, benne kisebb akadókkal. Két éve kétszer is teszteltem ezt a terepet, de halat nem adott. Jól bevéstem emlékezetembe, mert ritkán találkozom ilyen sokoldalú pályával a Dunán. Már az első alkalommal szinte biztosra vettem, hogy fogok süllőt. Nem így lett. A következő napon is kint ért a napnyugta, de hiába álltam át kétszer is, hogy módosítsam, feltérképezzem a területet, még kapásig sem jutottam. A harmadik napon kicsit tovább maradtam az éjszakában, de mindhiába, ugyanaz a kuss lett a jutalmam, mint előtte. Negyedik este következett és a gumihalas szerkót kiegészítettem wobblerekkel is. A vízoszlop középső és felső részét még nem vizsgáltam meg. Hátha ez volt a hiba, gondoltam. A mély részeket és a part felé elterülő lassú vizet is átfésültem fenéken, és középen is… és nem! Nagyon hiányzott a motorom. Máskor ilyenkor már régen odébbállok egy más jellegű helyre, homokos zátonyra, surranó kövezésre… Hát most ez nem lehetséges! Naponta 3-4 órát töltök egy 30 x 80 méteres küzdőtér böngészésével, mindhiába. Kezdtem frusztrált lenni, mert a kapás hiányán túl az is elbizonytalanított, hogy semmilyen mozgást, halra utaló eseményt nem regisztrálhattam. És ekkor jött az első jel! Úgy napnyugta után 2 órával, a nagy sötétben végre egy süllős durranás! Nem is rossz! Ahogy betájoltam beállómtól körülbelül 30 méterrel feljebbről jött, közelebb a parthoz. Átálltam. Wobblerre váltottam és némán, lassan vezetgettem a vadászterületnek vélt 50 négyzetméteren. A csónaktól 1 méterre olyan rablás durrant, hogy szívbajt kaptam! Miért nem a wobblerem cimbora? Hiába tartottam ki, ez a nap is bekerült a nullások közé. Majd holnap!

Ötödik este ért zsinórban ugyanott, ugyanúgy. Kialakult a táncrend: szürkületben mélyvízi tapogatás gumihalakkal, sötétben finom wobblerezgetés. Késő este most is menetrend szerint jöttek a rablások. 5-6 pukkanó durrantás is borzolta az idegeimet egy szűk órás időszakban. Köztük húzogattam a wobblereket mégis kudarc volt a jutalmam. Hatodik napra a csata amolyan „ki bírja tovább?” hangulatba csapott át. Abban biztos voltam, hogy jó helyen vagyok és most már a süllők esznek is körülöttem. Át kellett gondolnom, hogy mindent jól csinálok e. A wobbleres készletet kiegészítettem 3 felszín közelében járó modellel is, mert eddig csak mélyre-törő verziókkal próbálkoztam. Ezeket nagyon lassan tudom kelletni és megemelve a felsőbb rétegben is simán megtartom őket, de talán nem úgy viselkednek, ahogyan a területen a felszínen imbolygó küszök. Talán túl mélyen, gyanúsan pont a vadászok vonalában mozognak nem pedig felettük, ahol kéne. Ebben a tiszta vízben ez elég, hogy lebukjak a süllők előtt. Újra kint vagyok, hatodik nap. Nem lehet sorozatban ennyi betli ezen a helyen! Ilyenkor szoktak jönni a „de gyönyörű a Duna ilyenkor” meg a „legalább jó levegőn vagyok!” dumák.

Most ez valahogy nem hat meg. Napnyugta után egy órával jön az első rablás! Már repül is rá a shallow wobbler! Semmi. Talán egy kicsit feljebb ment a koma? Dobok újra. Bumm! Végre! A csónaktól alig 10 méterre, köztem és a part közt félúton marta le a Csellét. Közel van, de így is nagy a ramazuri. Erősek még, a víz 10 fokos. Másfelesnek saccolom. Kis szünet és kötelező csend-rendelet után megnézem a mélységet gumihallal. Üres. Megy a wobbler újra… jön a süllő újra! Ezúttal darabosabb. 58-as, úgy kettőfeles, vagy ilyesmi. Nem éri el a védett kort. Nem szégyellem, gyorsan megkapja az utolsó kenetet, megdolgoztam érte. Dobálok még egy fél órát, de nem ugyanavval az elszántsággal. A csendes éjszakában végre elönt az elégedettség érzése.

Volt a héten 5 betlis napom… de arra már ki emlékszik?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.